Mint azt már mindannyian olvastátok a blogomban, anyuka ahol csak tud ott használ ki...
EDDIG....
ÉS NEM TOVÁBB
Történt ugyanis, hogy eljött a jó idő... A tavasz pontosabban, amikor is az ablakpucolás ideje is, és természetesen ilyenkor nekem végig kell nyalnom az egész házat... mármint ami az ablakokat illeti.
De már, és ezt lehet meg is írtam az elején közöltem K.-val, hogy ebben a félévben nem játszunk olyat mint az előzőben, effektíve nem lesz hetente, kéthetente ablakpucolás. Erre jött a válasz, persze, de ez mind OSterhofenből jön... blablabla
Ez engem roppant nem érdekel....
Engem innentől kezdve senki nem fog hülyének nézni.
És azon a héten amikor nyaralni mentünk és amúgy is elég sok dolgunk volt a nyaralás miatt anyuka bejelentette, hogy ablakpucolás, de csak a nappaliban...
Én meg kapásból: rendben, 20 euró...
Anyuka nagy szemekkel nézett, de nem érdekelt. Igaz meg is kaptam anyától, hogy máskor az egész házért egy forintot sem kérek, most meg a nappalira 20 eurót, de ami sok az sok!!!
Így legközelebb kétszer meggondolja, kér e majd ablakpucolást!
2013. június 6., csütörtök
2013. március 13., szerda
rizs, kávé, bicikli...
Amint már említettem, a nőci kötözködései határtalanok, néha egy két nagyobb beszólásom után abbahagyja vagy ami rosszabb, csak visszavesz a tempóból, de mivel -szerény véleményem szerint, és édesanyám megérzése alapján is- közeleg a húsvét, amikor én otthon leszek (igaz csak egy rövidke látogatás erejéig, pár napra), ő meg itt, egyes egyedül a két gyerekkel, pótanyci és házvezetőnő nélkül... Effektíve előre látja sanyarú sorsát! És megkezdte újabb kötözködéseit, azaz amibe nem tudna egyébként, már abba is beleköt.
Történt a minap ez például a rizs főzésekor is...
Mivel villanytűzhelyünk van, ami annyira nagyon nem melegít (legalábbis itt nem!) gyorsan és nem főz olyan gyorsasággal mint a gáztűzhely, ezért 9-es fokozaton kezdtem hozzá a rizs megfőzésének, kellő forróság után pedig természetesen lejjebb vettem a fokozatszámot 5-re....Szépen rotyogott magának a rizsem, nem túl gyorsan de nem is lassan, szóval olyan szépen... mint otthon a gáztűzhelynél, amikor anyuka elkezd velem hatalmas erőkkel ordítani és vergődni a rizses edény társaságában (ő szegény csak az áldozat volt velem együtt...), hogy kifőzöm a rizsből mind azt a rengeteg vitamint ami benne van...
Hát képzelhetitek...
Sajnos ezt már nem bírtam nevetés nélkül, elfordulni pedig nem volt időm, így hát mind a 32 fogam társaságában egyenest a képébe vigyorogtam, amitől ő természetesen (hiszen ezt már édesanyámnál tökélyre fejlesztettem ezt a technikát) a plafonon volt, hogy hogyan merészelem őt kinevetni?! Valamint miután kellőképpen lehiggadt, a következő kérdést szegezte nekem: Miért nem olvasod el az utasítást, mielőtt megfőznéd, ha nem tudod, hogy kell rizset főzni?
- Azért mert úgy gondolom nem kell mindent leírás alapján csinálni...
De hát mit várjak egy nőtől, akinek a menstruációja idején a fürdőszoba tükrére van kifüggesztve a tampon felhelyezési utasítása, és azon az 5 napon keresztül mi is tanulmányozhatjuk, ha eddig még tapasztalatlanok lennék ezen a téren....
Így hát nem is csodálom, hogy a gyerekek egyik kedvenc elfoglaltsága közé tartozik, hogy a tampont vízzel feltöltik, majd azzal dobálóznak a lakásban majdhogynem minden este, míg meg nem unják...
Tegnap a nagy házimunkák után, jön ugyanis a tavasz, és ablakot kell pucolni, kimentem kiszellőztetni a fejemet. Út közben találkoztam a szomszédasszonnyal, aki nagyon szimpatikus lengyel nőci, szegény most válik a férjétől, és 3 gyereke van: Sekie, Natalie, és egy fiú, akinek a nevét nem tudom...
Megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok, minden rendben van e?
Én persze nem akartam panaszkodni, nehogy az anyuka fülébe jusson (ugyanis mostanában ez a fixaideája, hogy, kibeszélem őt a háta mögött, és mit gondolhatnak róla az emberek, hiszen itt mindenki ismer mindenkit...), mire Margarheta eléggé kétkedő fejjel nézett vissza rám, és megkérdezte, tényleg jól vagy? Úgy látom mostanában, nem igazán a hatáskörödnek megfelelő munkát végzel... Nem akarsz átjönni valamikor kávézni? Beszélgethetnénk kicsit!
Szóval K. ezúton jelzem feléd, hogy jobb viszonyban vagyok a szomszédasszonyoddal mint azt te gondolnád, és nem kell nekem ahhoz panaszkodnom másnak, hogy észrevegyék, nem éppen azt a munkát végzem amiért idejöttem....
Azt hiszem ez nem engem minősít...
Mint ahogy az sem, amit ma a kerékpár szaküzletben tett velem...
Tegnap este óta, (pontosabban már tavaly augusztus vége óta) hallom, hogy szükségem lesz egy biciklire és majd valamikor elmegyünk venni, és már odáig is eljutottunk hihetetlen gyorsasággal, hogy végre elment K. biciklinézőbe... amit az este közölt is velem, hogy ma végre én is megnézhetem a biciklimet...
Eddig ugyanis azért nem vettünk, mert anyuka szerint itt egy jó bicikli 1000 euróba is belekerül, amire neki gyűjtenie kell még a pénzt a sok más kiadás mellett...
Szóval az egész úgy történt, hogy ma már nagyon izgatottan keltem az új biciklim gondolatán, és alig vártam, hogy megcsodálhassam új társamat, aki kíséretében csodálatos barangolásokat és biciklitúrákat fogok tenni a fiúkkal együtt... Elmentünk anyukával a közeli kerékpár kereskedésbe, ahol a férfi, már a belépésem pillanatában mosollyal köszöntött, anyuka pedig mosolyogva közölte ővele, hogy igen ő-azaz, én- vagyok az óper akiről beszélt és akinek szüksége lesz a biciklire, amit már megbeszéltek. Reményekkel teli mosollyal köszöntöttem, hisz már alig vártam, hogy láthassam az új csodát, amit hamarosan megmutat számomra.
Háááát tényleg egy csoda volt, ugyanis úgy hanyatt vágtam magam, hogy nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek, hiszen azt hittem, hogy ez a bicikli fajta már régen kihalt még nagyanyámék idejében... De nem! Még van belőle pár ritka darab! Igaz ruhaszárító csipesz tartotta a féket, illetve az egyik kerekének a pedálját majd el hagyja az ember...de a fő, hogy pár ritka példányt még sikerült félretenni a szakembereknek, és továbbörökíthetik ezt a csodát 2-3 generációnyival későbbre is...
Bár azt hittem mentem a föld alá süllyedek, hogy anyuka miket meg nem tesz velem, és hogy leszégyenít mások előtt,akik a 300-400 eurós bicikliket nézegették,(hozzáteszem az enyémét durván 30 eurót kérnek, amire anyuka nagyon nagyon! szívta a kicsi fogát...) hazafelé közöltem vele, úgy érzem nem ez a számomra megfelelő bicikli, ezzel ugyanis még nagymamám is lehagyna sétálva, akiről mint tudjuk, nem egy atléta...nem hogy a gyerekek...
Sebaj! Majd nézünk másik bicikli után.....
Történt a minap ez például a rizs főzésekor is...
Mivel villanytűzhelyünk van, ami annyira nagyon nem melegít (legalábbis itt nem!) gyorsan és nem főz olyan gyorsasággal mint a gáztűzhely, ezért 9-es fokozaton kezdtem hozzá a rizs megfőzésének, kellő forróság után pedig természetesen lejjebb vettem a fokozatszámot 5-re....Szépen rotyogott magának a rizsem, nem túl gyorsan de nem is lassan, szóval olyan szépen... mint otthon a gáztűzhelynél, amikor anyuka elkezd velem hatalmas erőkkel ordítani és vergődni a rizses edény társaságában (ő szegény csak az áldozat volt velem együtt...), hogy kifőzöm a rizsből mind azt a rengeteg vitamint ami benne van...
Hát képzelhetitek...
Sajnos ezt már nem bírtam nevetés nélkül, elfordulni pedig nem volt időm, így hát mind a 32 fogam társaságában egyenest a képébe vigyorogtam, amitől ő természetesen (hiszen ezt már édesanyámnál tökélyre fejlesztettem ezt a technikát) a plafonon volt, hogy hogyan merészelem őt kinevetni?! Valamint miután kellőképpen lehiggadt, a következő kérdést szegezte nekem: Miért nem olvasod el az utasítást, mielőtt megfőznéd, ha nem tudod, hogy kell rizset főzni?
- Azért mert úgy gondolom nem kell mindent leírás alapján csinálni...
De hát mit várjak egy nőtől, akinek a menstruációja idején a fürdőszoba tükrére van kifüggesztve a tampon felhelyezési utasítása, és azon az 5 napon keresztül mi is tanulmányozhatjuk, ha eddig még tapasztalatlanok lennék ezen a téren....
Így hát nem is csodálom, hogy a gyerekek egyik kedvenc elfoglaltsága közé tartozik, hogy a tampont vízzel feltöltik, majd azzal dobálóznak a lakásban majdhogynem minden este, míg meg nem unják...
Tegnap a nagy házimunkák után, jön ugyanis a tavasz, és ablakot kell pucolni, kimentem kiszellőztetni a fejemet. Út közben találkoztam a szomszédasszonnyal, aki nagyon szimpatikus lengyel nőci, szegény most válik a férjétől, és 3 gyereke van: Sekie, Natalie, és egy fiú, akinek a nevét nem tudom...
Megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok, minden rendben van e?
Én persze nem akartam panaszkodni, nehogy az anyuka fülébe jusson (ugyanis mostanában ez a fixaideája, hogy, kibeszélem őt a háta mögött, és mit gondolhatnak róla az emberek, hiszen itt mindenki ismer mindenkit...), mire Margarheta eléggé kétkedő fejjel nézett vissza rám, és megkérdezte, tényleg jól vagy? Úgy látom mostanában, nem igazán a hatáskörödnek megfelelő munkát végzel... Nem akarsz átjönni valamikor kávézni? Beszélgethetnénk kicsit!
Szóval K. ezúton jelzem feléd, hogy jobb viszonyban vagyok a szomszédasszonyoddal mint azt te gondolnád, és nem kell nekem ahhoz panaszkodnom másnak, hogy észrevegyék, nem éppen azt a munkát végzem amiért idejöttem....
Azt hiszem ez nem engem minősít...
Mint ahogy az sem, amit ma a kerékpár szaküzletben tett velem...
Tegnap este óta, (pontosabban már tavaly augusztus vége óta) hallom, hogy szükségem lesz egy biciklire és majd valamikor elmegyünk venni, és már odáig is eljutottunk hihetetlen gyorsasággal, hogy végre elment K. biciklinézőbe... amit az este közölt is velem, hogy ma végre én is megnézhetem a biciklimet...
Eddig ugyanis azért nem vettünk, mert anyuka szerint itt egy jó bicikli 1000 euróba is belekerül, amire neki gyűjtenie kell még a pénzt a sok más kiadás mellett...
Szóval az egész úgy történt, hogy ma már nagyon izgatottan keltem az új biciklim gondolatán, és alig vártam, hogy megcsodálhassam új társamat, aki kíséretében csodálatos barangolásokat és biciklitúrákat fogok tenni a fiúkkal együtt... Elmentünk anyukával a közeli kerékpár kereskedésbe, ahol a férfi, már a belépésem pillanatában mosollyal köszöntött, anyuka pedig mosolyogva közölte ővele, hogy igen ő-azaz, én- vagyok az óper akiről beszélt és akinek szüksége lesz a biciklire, amit már megbeszéltek. Reményekkel teli mosollyal köszöntöttem, hisz már alig vártam, hogy láthassam az új csodát, amit hamarosan megmutat számomra.
Háááát tényleg egy csoda volt, ugyanis úgy hanyatt vágtam magam, hogy nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek, hiszen azt hittem, hogy ez a bicikli fajta már régen kihalt még nagyanyámék idejében... De nem! Még van belőle pár ritka darab! Igaz ruhaszárító csipesz tartotta a féket, illetve az egyik kerekének a pedálját majd el hagyja az ember...de a fő, hogy pár ritka példányt még sikerült félretenni a szakembereknek, és továbbörökíthetik ezt a csodát 2-3 generációnyival későbbre is...
Bár azt hittem mentem a föld alá süllyedek, hogy anyuka miket meg nem tesz velem, és hogy leszégyenít mások előtt,akik a 300-400 eurós bicikliket nézegették,(hozzáteszem az enyémét durván 30 eurót kérnek, amire anyuka nagyon nagyon! szívta a kicsi fogát...) hazafelé közöltem vele, úgy érzem nem ez a számomra megfelelő bicikli, ezzel ugyanis még nagymamám is lehagyna sétálva, akiről mint tudjuk, nem egy atléta...nem hogy a gyerekek...
Sebaj! Majd nézünk másik bicikli után.....
2013. március 10., vasárnap
Visszatértem!
Megkaptam a letolást kedves Ildi au-pair kolleginától, hogy az új év első bejegyzése volt talán az utolsó is?!, és nem bánná, ha néha hallana felőlem.
Hát tessék visszatérek...
Gondolom a hazatérésem és panaszkodásaim után a legtöbben arra lennétek kíváncsiak, hogy változott e a helyzet a hülyeség fronton... Mivel azt, hogy a hülyeség határtalan előttem már többen is megállapították, ezért sajnos azzal a rossz hírrel kell szolgálnom, hogy helyzetem változatlannak mutatkozik.
De! és ami számomra nagyon fontos, a házimunka terén igyekszem minimálisat alkotni, ami napi 5 órát foglal körülbelül magába, de hát mégsem 8-9 a napi 10-11 órányi munkanapból... Szóval azért ez már szerintem jobb mint a semmi...
Elvégzem én a feladatomat de csak szépen pianóban. Igyekszem minél többet a gyerekekkel lenni, amit anyuka néha hagy néha nem. A viszonyunk a gyerekekkel elég jó mostanában, anyukával azonban épp ellenkezőleg. Sokat is vitatkozunk emiatt, ugyanis azt hiszi, csak Ő a rossz... Hát .... nem én mondtam...
Folyamatosan kapom a lecseszéseket, hogy ezt ne tegyem a gyerekekkel meg azt ne tegyem a gyerekekkel mert akkor én leszek a jó, ő meg a rossz mindig... De hát mit csináljak, ha a gyerekek könyörögnek értem...
Anyuka egy ideje kiesett a kis kosárból, ahova kézzel lábbal igyekszik visszajutni, több kevesebb sikerrel...
Az egészben csak az az egy idegesítő, hogy folyamatosan ellentmond saját magának is, ezért a gyerekek nem tudják hova tenni a viselkedését, és egyszerűen nem tudják komolyan venni...Meg kell, hogy mondjam én sem. Amit ma közöltem vele is... Erre megkaptam, hogy én sem csinálom ám jobban mint ő, annyi különbséggel, hogy ő féltékeny erre a semmire is (amit én sem csinálok jobban mint ő, mint tudjuk...), és mindezek mellett hozzá kell tennem nem én vagyok a gyerekek anyukája! Igaz többet nevelem őket és gondoskodom róluk egy nap alatt mint ő egy év alatt, de szerinte ez így van rendjén, mivel neki meg kell őriznie mentális egészségét... amit már szerintem régen elvesztett....
Mentális egészségről legyen szólva, mint már sokótoknak elmeséltem anyuka egy hónapban max 9 napot dolgozik, ebből minimum 4-et le is mond folyamatosan, csakhogy a mentális egészségét fent tartsa..
Ez történt a héten is, amikor az éjszakai műszak helyett nappalra kellett volna mennie dolgozni, egy új pácienshez, aki 2 éves és lélegeztető gépen van. Mindent lefixáltak, ami hozzáteszem 3 napba bele is telt, természetesen én is fel voltam készítve a feladatra miszerint 5-kor kell kelnem 3 napon át és a gyerekeket útnak kell indítanom a suliba, mert neki legkésőbb 6 órakor el kell itthonról indulnia. Én jó au-pairhez illően 5 órakor ki is pattantam az ágyból, hogy minden flottul menjen a gyerekekkel, majd anyuka fél 6-kor kimászik a szobájából és közli velem, hogy én nem képes dolgozni menni, mert ő nagyon fáradt... Hozzá kell tennem, előző este 20-kor elment lefeküdni és másnap reggel 5-ig nem bírta magát kipihenni... Túl stresszes számára az egész élet! Ez a nagy igazság...
De hol van a darwini evolúció elmélet, melyben a szelektálódásra helyeződik a hangsúly, kérdem én?Miszerint csak az a faj bizonyul életrevalónak, amely képes alkalmazkodni más-más környezethez, új és új életfeltételekhez?
Eszerint az elmélet szerint ennek a nőnek már réges régen ki kellett volna esni az ÉLET nevezetű társasjátékból....
Na de hagyjuk is, ne fecséreljem az időmet egy olyan nőre, aki azt sem tudja, hogy a 7-et mennyivel kell megszoroznunk ahhoz, hogy 56-ot kapjunk... (Történt ugyanis, hogy a minap, a konyhába belépve, teljesen megrémült arca találtam K. személyében. Kérdeztem, mi a gond, mire kétségbeesett fejjel nyújtja át nekem, a gyerekek matematika háziját, és hozzáteszi, ez a feladat még neki is túl bonyolult nem hogy az ő két okos! gyerekének...)
A gyerekekről: továbbra is pimaszok, szemtelenek, tiszteletlenek, amit én a nevelés hiányának tudok be, tehát nem hibáztatom őket, egyszerűen csak megpróbálok jobban odafigyelni rájuk.
És egyetlen egy jó dolog, vagyis inkább kettő még a végére:
1. Újra indult a nyelvsuli, jó kis csapatunk van, élvezem továbbra is...
2. Nemsokára húsvét és megyek haza (és most igyekszem nem belegondolni abba, milyen keveset leszek otthon... Egyszerűen csak örülni annak, hogy jön a húsvét....)
Remélem sokatok igényét kielégítettem azzal, hogy újra jelentkezek a blogomon keresztül, igyekszem mostmár egyre többet írni majd nektek... És köszönöm Ildinek a noszogatását, nélküle lehet, még egy darabig nem hallottatok volna rólam, ugyanis nem szeretném, ha állandóan csak a panaszkodásaimat hallanátok...
Puszilok, ölelek minden kedves blogolvasót!
Hát tessék visszatérek...
Gondolom a hazatérésem és panaszkodásaim után a legtöbben arra lennétek kíváncsiak, hogy változott e a helyzet a hülyeség fronton... Mivel azt, hogy a hülyeség határtalan előttem már többen is megállapították, ezért sajnos azzal a rossz hírrel kell szolgálnom, hogy helyzetem változatlannak mutatkozik.
De! és ami számomra nagyon fontos, a házimunka terén igyekszem minimálisat alkotni, ami napi 5 órát foglal körülbelül magába, de hát mégsem 8-9 a napi 10-11 órányi munkanapból... Szóval azért ez már szerintem jobb mint a semmi...
Elvégzem én a feladatomat de csak szépen pianóban. Igyekszem minél többet a gyerekekkel lenni, amit anyuka néha hagy néha nem. A viszonyunk a gyerekekkel elég jó mostanában, anyukával azonban épp ellenkezőleg. Sokat is vitatkozunk emiatt, ugyanis azt hiszi, csak Ő a rossz... Hát .... nem én mondtam...
Folyamatosan kapom a lecseszéseket, hogy ezt ne tegyem a gyerekekkel meg azt ne tegyem a gyerekekkel mert akkor én leszek a jó, ő meg a rossz mindig... De hát mit csináljak, ha a gyerekek könyörögnek értem...
Anyuka egy ideje kiesett a kis kosárból, ahova kézzel lábbal igyekszik visszajutni, több kevesebb sikerrel...
Az egészben csak az az egy idegesítő, hogy folyamatosan ellentmond saját magának is, ezért a gyerekek nem tudják hova tenni a viselkedését, és egyszerűen nem tudják komolyan venni...Meg kell, hogy mondjam én sem. Amit ma közöltem vele is... Erre megkaptam, hogy én sem csinálom ám jobban mint ő, annyi különbséggel, hogy ő féltékeny erre a semmire is (amit én sem csinálok jobban mint ő, mint tudjuk...), és mindezek mellett hozzá kell tennem nem én vagyok a gyerekek anyukája! Igaz többet nevelem őket és gondoskodom róluk egy nap alatt mint ő egy év alatt, de szerinte ez így van rendjén, mivel neki meg kell őriznie mentális egészségét... amit már szerintem régen elvesztett....
Mentális egészségről legyen szólva, mint már sokótoknak elmeséltem anyuka egy hónapban max 9 napot dolgozik, ebből minimum 4-et le is mond folyamatosan, csakhogy a mentális egészségét fent tartsa..
Ez történt a héten is, amikor az éjszakai műszak helyett nappalra kellett volna mennie dolgozni, egy új pácienshez, aki 2 éves és lélegeztető gépen van. Mindent lefixáltak, ami hozzáteszem 3 napba bele is telt, természetesen én is fel voltam készítve a feladatra miszerint 5-kor kell kelnem 3 napon át és a gyerekeket útnak kell indítanom a suliba, mert neki legkésőbb 6 órakor el kell itthonról indulnia. Én jó au-pairhez illően 5 órakor ki is pattantam az ágyból, hogy minden flottul menjen a gyerekekkel, majd anyuka fél 6-kor kimászik a szobájából és közli velem, hogy én nem képes dolgozni menni, mert ő nagyon fáradt... Hozzá kell tennem, előző este 20-kor elment lefeküdni és másnap reggel 5-ig nem bírta magát kipihenni... Túl stresszes számára az egész élet! Ez a nagy igazság...
De hol van a darwini evolúció elmélet, melyben a szelektálódásra helyeződik a hangsúly, kérdem én?Miszerint csak az a faj bizonyul életrevalónak, amely képes alkalmazkodni más-más környezethez, új és új életfeltételekhez?
Eszerint az elmélet szerint ennek a nőnek már réges régen ki kellett volna esni az ÉLET nevezetű társasjátékból....
Na de hagyjuk is, ne fecséreljem az időmet egy olyan nőre, aki azt sem tudja, hogy a 7-et mennyivel kell megszoroznunk ahhoz, hogy 56-ot kapjunk... (Történt ugyanis, hogy a minap, a konyhába belépve, teljesen megrémült arca találtam K. személyében. Kérdeztem, mi a gond, mire kétségbeesett fejjel nyújtja át nekem, a gyerekek matematika háziját, és hozzáteszi, ez a feladat még neki is túl bonyolult nem hogy az ő két okos! gyerekének...)
A gyerekekről: továbbra is pimaszok, szemtelenek, tiszteletlenek, amit én a nevelés hiányának tudok be, tehát nem hibáztatom őket, egyszerűen csak megpróbálok jobban odafigyelni rájuk.
És egyetlen egy jó dolog, vagyis inkább kettő még a végére:
1. Újra indult a nyelvsuli, jó kis csapatunk van, élvezem továbbra is...
2. Nemsokára húsvét és megyek haza (és most igyekszem nem belegondolni abba, milyen keveset leszek otthon... Egyszerűen csak örülni annak, hogy jön a húsvét....)
Remélem sokatok igényét kielégítettem azzal, hogy újra jelentkezek a blogomon keresztül, igyekszem mostmár egyre többet írni majd nektek... És köszönöm Ildinek a noszogatását, nélküle lehet, még egy darabig nem hallottatok volna rólam, ugyanis nem szeretném, ha állandóan csak a panaszkodásaimat hallanátok...
Puszilok, ölelek minden kedves blogolvasót!
2013. január 9., szerda
Az új év első bejegyzése
Avagy a visszatérés pillanatai...
Ezennel már 2013-at írunk. A csodálatos szabim után, amit természetes a családommal, szeretteimmel éltem át, vissza kellett indulnom Németországba.
Könnyektől egyáltalán nem mentes búcsú után Győrben átszálltam másodunokatesóm kocsijába 7-én, hogy a hőn áhított családommal éljem, házimunkáktól nem mentes mindennapjaim...
Alapjában véve Németországgal nem lenne semmi bajom. A környék szép, az emberek barátságosak, tisztelet a kivételnek, amit miért is ne az én főnökasszonyom testesítene meg. De, hogy a lényegre térjek, tárt karokkal fogadtak, mindenki, kivétel nélkül a nyakamba ugrott, anyuka is... Persze én rá számítottam a leginkább. Ami meglepett visszatérésem pillanatában az az volt, hogy nem várt olyan óriási káosz amire számítottam. Persze mindenre fel kell készülni alapon én már a legrosszabbakat tervezgettem a kis agyamban, hogy mi fog rám várni mikor visszaérek, de kellemes meglepetésemre, úgy ahogy rend fogadott.
Mégis csak leszűrték a kis levelem lényegét, miszerint, arra kértem őket, hogy azért mégse várjon rám óriási káosz mire visszatérek...
Na de, hogy poéntól sem mentesen kezdjem az új évet, és megmosolyogtassam kedves olvasóimat elmesélem, hogy anyuka hazautazásom előtt 4 nappal bocsánatot kért amiért nem lesz ideje becsomagolni a karácsonyi ajándékomat addig mire hazamegyek, ezért majd ha vissza jövök megkapom... Hát gondoltam oké, nekem végülis annyira nem fontos, se nem oszt, se nem szoroz... De ami ezután várt rám arra nem számítottam... Visszajöttem, ugye elmúlt már karácsony, csak hogy anyukának szegénynek még mindig nem volt ideje becsomagolni az ajándékomat, így azzal fogadott, hogy reméli nem haragszom, de arra gondolt, mivel úgyis január végén van a szülinapom ezért majd megkapom akkor az ajándékom...
Kedves K., nem gond, annyira úgysem vagyok rászorulva az ajándékodra, hagyj magadnak időt nyugodtan!
2012. november 23., péntek
Még mindig nincs December...
Az utóbbi napokban egyre türelmetlenebb és idegesebb, ezáltal persze feszültebb is vagyok, ugyanis úgy érzem már sosem lesz December... Már erre várok már vagy 3 hónapja, és minél jobban szeretném már, hogy itt legyen, annál messzebbnek tűnik...
Lehet ebben egyébként közre játszik az is, hogy K. mostanában mindig csak hibákat mondogatja, amiket hihetetlen módon csak ő lát meg! Senki más...
A gyerekekkel mostanában nagyon jól kijövök, szinte kivétel nélkül hallgatnak rám, de azért vannak még pillanatok amikor nem ér a szavam semmit, de szerencsére egyre ritkábban...
B. mostanában önszántából halmoz el a puszijaival és az öleléseivel, ami nekem nagyon nincsen ellenemre, ugyanis megfogadtam, mielőtt hazamegyek ezt a kis sza...st, is magamba "bolondítom"....
Hát eddig úgy néz ki sikerülni fog, de nem akarom nagyon elkiabálni...
Bár vannak pillanatok, amikor úgy érzem, meg tudnám zabálni, például amikor evés közben elkezdi simogatni, meg puszilgatni a kezem...Na, na vélemény???
Ma van C. névnapja, már egy hónappal ezelőtt megvettem neki az ajándékát, egy Garfield-os könyvet, egy csokit és egy szerencsekövet, B.-nek pedig, hogy azért ő se maradjon ki, vettem egy szerencsekövet és egy csokit is... Ennyire futja ugyanis az Aupair fizetésből...
Szóval ma elvileg ünnepeltünk volna, ehhez képest, (és Ildi, mostmár értem a felháborodásod, hogy lemaradtál a képekről...)anyuka pofátlansága és bunkósága a csillagos egeket veri...
Példának okáért, megebédeltünk, eztán nekem ki kellett menni az étkezőből, hogy ők együtt ünnepelhessenek, de előtte ugyan csináljak már a fényképezőmmel róluk képet, majd küldjem el neki e-mailben, először természetesen rábólintottam, nagy naívan hiszen azt hittem, utána ő csinál a gyerekekkel meg velem az én saját fényképezőmmel képet, de nem, úgy látszik azt az embert nem akarja megörökíteni a gyerekeivel együtt, aki a kaját az asztalukra teszi, aki kinyalja a gyerekei és az ő fenekét, mos, takarít rájuk stb... Szóval már kezd elegem lenni, és már olykor a kiutat keresem, és arra gondolok, ennél már minden csak jobb lehet...
Jut eszembe fizetés... Járok nyelviskolába... ami miatt folyamatosan megkapom azt, hogy nem vagyok elég hálás a szüleimmel együtt!!!! anyukának, miért fizeti a nyelviskolát, holott ez nem lenne neki muszáj....
Ezerszer elmagyaráztam neki, hogy az új törvény amire ő mindig hagyatkozik, az később született meg, mint amikor mi a szerződést aláírtuk, amiben ő vállalta a nyelviskola fizetését, abban az esetben, ha a bérletet én állom...gyengeelméjű...
Ezenkívül kívül minden egyes nap meglep valami kis aprósággal....
A múlt héten például azzal, hogy nem dolgozok heti 2 nap, ami a hétfőt és a csütörtököt illeti napi 7 órát, úgyhogy azt találta ki, hogy egy héten csak 1 nap szabadnapot kapok... Ebben a pillanatban azt hittem az arcába borítom a forró teát a kezemből...
De csak higgadtan megkérdeztem, tessék, jól hallok? És amikor reggel fél 7-től este 9-ig vagyok a gyerekekkel kaja és minden egyéb elfoglaltságot illetően 1 max 1.5 óra szünettel akkor hány órát dolgozom?
Jó lenne azért, ha néha ebbe is belegondolna!
Közöltem vele, hogy nekem mindenképpen szükségem van a 2 szabadnapra, mert egyrészt így egyeztünk meg, másrészt nekem is van magánéletem (amit itt abszolút nem érzek, csak szeretnék..., ugyanis a gyerekek ha hétvégén az én szabadnapomon tv-t akarnak nézni és én a szobában vagyok, hát simán betolják a pofijukat, az anyjukkal együtt és nem igazán zavartatják magukat) illetve egyéb elfoglaltságom.... Például a nyelviskolába való készülés... Soha nem kapok szünetet hogy tanuljak vagy hasonlók, este 21; 22 néha van, hogy korábban, amikor végzek... A többit oldjam meg magamtól...
Végül abban egyeztünk meg, hogy egyik héten amikor a gyerekek itt vannak, akkor csak 1 szabadnapot kapok, amikor pedig az apjuknál akkor kettőt...
Tehát szerintem érthető miért is várom annyira a karácsonyt, és miért van gyomoridegem amikor csak belekezdünk egy témába....
Nyelviskola: (Már gondolom nagyon várjátok, hogy erről is írjak, hát tessék)
Bilal (török származású tanár) közölte velem már az első órán, hogy szerinte én eltévesztettem a csoportot, mert az a szint amin én állok, nem az a szint amin jelen pillanatban részt veszek. Mondtam neki, hogy tisztában vagyok vele, de K. ebbe a csoportba iratot be mivel amit ő akart az szerinte túl nehéz lenne nekem, így hát majd jövőre...
Pár perc diskurzus után azt találta ki Bilal, hogy beszél a nyelvsuli igazgatójával, hogy hallgasson meg és tegyen át egy másik csoportba...Csak sajnos az igazgató annyira elfoglalt, hogy azóta a 4. óránál járunk és még mindig az alapozó csoportot gazdagítom...És összesen lesz 12 alkalom...
És végül az utolsó és egyben állandó gondolatomat szeretném veletek megosztani....
HAZA AKAROK MENNI!!!!!
Mostanában úton útfélen mindenről eszembe jut a családom, a barátom, a barátaim, a kutyáim és minden ami az OTTHON-t jelenti számomra....
Ezért talán nem is kell csodálkozni, ha azt mondom, hogy a ruháim nagy része amit hazaviszek, már régen a bőröndöm fenekén csücsül...A karácsonyi apróságok nagy részét már megvásároltam a családomnak (és most itt kérek elnézést minden barátnőmtől, aki várja, hogy hazaérjek, hogy az ajándékozásos megemlékezéses, apróságos dolog, majd a végleges hazamenetelemkor lesz), már leszerveztem a hazautamat és hasonlók, tehát felőlem már most ebben a másodpercben indulhatnánk... Csak hát az idő csak nem akar telni...
Van, hogy nagyon elkeseredem, már álmomban érzem az OTTHON melegét, a családtagjaim szeretetét, a kutyusaim puha bőrét ( a minap azt álmodtam, hogy Hutchika és Bellcsike úgy megpuszilgatot, hogy csöpögtem a nyálban), van, hogy azt halucinálom este, hogy a saját ágyamban fekszem és hasonló őrült dolgok... Lehet nevetni, de ezt az érzést szavakkal nem tudom elmondani... És sajnos egy valami nagyon igaz, amit én csak most láttam be, (habár mindig is gondoltam és tiszteltem a családomat), a CSALÁD PÓTOLHATATLAN!!!!!
Lehet vagyonod, költheted a pénzt agyba főbe, lehetnek barátaid, szomszédaid, ismerőseid, de egy valamit semmi de semmi nem tud pótolni, az pedig a CSALÁD-od....
Lehet ebben egyébként közre játszik az is, hogy K. mostanában mindig csak hibákat mondogatja, amiket hihetetlen módon csak ő lát meg! Senki más...
A gyerekekkel mostanában nagyon jól kijövök, szinte kivétel nélkül hallgatnak rám, de azért vannak még pillanatok amikor nem ér a szavam semmit, de szerencsére egyre ritkábban...
B. mostanában önszántából halmoz el a puszijaival és az öleléseivel, ami nekem nagyon nincsen ellenemre, ugyanis megfogadtam, mielőtt hazamegyek ezt a kis sza...st, is magamba "bolondítom"....
Hát eddig úgy néz ki sikerülni fog, de nem akarom nagyon elkiabálni...
Bár vannak pillanatok, amikor úgy érzem, meg tudnám zabálni, például amikor evés közben elkezdi simogatni, meg puszilgatni a kezem...Na, na vélemény???
Ma van C. névnapja, már egy hónappal ezelőtt megvettem neki az ajándékát, egy Garfield-os könyvet, egy csokit és egy szerencsekövet, B.-nek pedig, hogy azért ő se maradjon ki, vettem egy szerencsekövet és egy csokit is... Ennyire futja ugyanis az Aupair fizetésből...
Szóval ma elvileg ünnepeltünk volna, ehhez képest, (és Ildi, mostmár értem a felháborodásod, hogy lemaradtál a képekről...)anyuka pofátlansága és bunkósága a csillagos egeket veri...
Példának okáért, megebédeltünk, eztán nekem ki kellett menni az étkezőből, hogy ők együtt ünnepelhessenek, de előtte ugyan csináljak már a fényképezőmmel róluk képet, majd küldjem el neki e-mailben, először természetesen rábólintottam, nagy naívan hiszen azt hittem, utána ő csinál a gyerekekkel meg velem az én saját fényképezőmmel képet, de nem, úgy látszik azt az embert nem akarja megörökíteni a gyerekeivel együtt, aki a kaját az asztalukra teszi, aki kinyalja a gyerekei és az ő fenekét, mos, takarít rájuk stb... Szóval már kezd elegem lenni, és már olykor a kiutat keresem, és arra gondolok, ennél már minden csak jobb lehet...
Jut eszembe fizetés... Járok nyelviskolába... ami miatt folyamatosan megkapom azt, hogy nem vagyok elég hálás a szüleimmel együtt!!!! anyukának, miért fizeti a nyelviskolát, holott ez nem lenne neki muszáj....
Ezerszer elmagyaráztam neki, hogy az új törvény amire ő mindig hagyatkozik, az később született meg, mint amikor mi a szerződést aláírtuk, amiben ő vállalta a nyelviskola fizetését, abban az esetben, ha a bérletet én állom...gyengeelméjű...
Ezenkívül kívül minden egyes nap meglep valami kis aprósággal....
A múlt héten például azzal, hogy nem dolgozok heti 2 nap, ami a hétfőt és a csütörtököt illeti napi 7 órát, úgyhogy azt találta ki, hogy egy héten csak 1 nap szabadnapot kapok... Ebben a pillanatban azt hittem az arcába borítom a forró teát a kezemből...
De csak higgadtan megkérdeztem, tessék, jól hallok? És amikor reggel fél 7-től este 9-ig vagyok a gyerekekkel kaja és minden egyéb elfoglaltságot illetően 1 max 1.5 óra szünettel akkor hány órát dolgozom?
Jó lenne azért, ha néha ebbe is belegondolna!
Közöltem vele, hogy nekem mindenképpen szükségem van a 2 szabadnapra, mert egyrészt így egyeztünk meg, másrészt nekem is van magánéletem (amit itt abszolút nem érzek, csak szeretnék..., ugyanis a gyerekek ha hétvégén az én szabadnapomon tv-t akarnak nézni és én a szobában vagyok, hát simán betolják a pofijukat, az anyjukkal együtt és nem igazán zavartatják magukat) illetve egyéb elfoglaltságom.... Például a nyelviskolába való készülés... Soha nem kapok szünetet hogy tanuljak vagy hasonlók, este 21; 22 néha van, hogy korábban, amikor végzek... A többit oldjam meg magamtól...
Végül abban egyeztünk meg, hogy egyik héten amikor a gyerekek itt vannak, akkor csak 1 szabadnapot kapok, amikor pedig az apjuknál akkor kettőt...
Tehát szerintem érthető miért is várom annyira a karácsonyt, és miért van gyomoridegem amikor csak belekezdünk egy témába....
Nyelviskola: (Már gondolom nagyon várjátok, hogy erről is írjak, hát tessék)
Bilal (török származású tanár) közölte velem már az első órán, hogy szerinte én eltévesztettem a csoportot, mert az a szint amin én állok, nem az a szint amin jelen pillanatban részt veszek. Mondtam neki, hogy tisztában vagyok vele, de K. ebbe a csoportba iratot be mivel amit ő akart az szerinte túl nehéz lenne nekem, így hát majd jövőre...
Pár perc diskurzus után azt találta ki Bilal, hogy beszél a nyelvsuli igazgatójával, hogy hallgasson meg és tegyen át egy másik csoportba...Csak sajnos az igazgató annyira elfoglalt, hogy azóta a 4. óránál járunk és még mindig az alapozó csoportot gazdagítom...És összesen lesz 12 alkalom...
És végül az utolsó és egyben állandó gondolatomat szeretném veletek megosztani....
HAZA AKAROK MENNI!!!!!
Mostanában úton útfélen mindenről eszembe jut a családom, a barátom, a barátaim, a kutyáim és minden ami az OTTHON-t jelenti számomra....
Ezért talán nem is kell csodálkozni, ha azt mondom, hogy a ruháim nagy része amit hazaviszek, már régen a bőröndöm fenekén csücsül...A karácsonyi apróságok nagy részét már megvásároltam a családomnak (és most itt kérek elnézést minden barátnőmtől, aki várja, hogy hazaérjek, hogy az ajándékozásos megemlékezéses, apróságos dolog, majd a végleges hazamenetelemkor lesz), már leszerveztem a hazautamat és hasonlók, tehát felőlem már most ebben a másodpercben indulhatnánk... Csak hát az idő csak nem akar telni...
Van, hogy nagyon elkeseredem, már álmomban érzem az OTTHON melegét, a családtagjaim szeretetét, a kutyusaim puha bőrét ( a minap azt álmodtam, hogy Hutchika és Bellcsike úgy megpuszilgatot, hogy csöpögtem a nyálban), van, hogy azt halucinálom este, hogy a saját ágyamban fekszem és hasonló őrült dolgok... Lehet nevetni, de ezt az érzést szavakkal nem tudom elmondani... És sajnos egy valami nagyon igaz, amit én csak most láttam be, (habár mindig is gondoltam és tiszteltem a családomat), a CSALÁD PÓTOLHATATLAN!!!!!
Lehet vagyonod, költheted a pénzt agyba főbe, lehetnek barátaid, szomszédaid, ismerőseid, de egy valamit semmi de semmi nem tud pótolni, az pedig a CSALÁD-od....
2012. november 14., szerda
A legboldogabb napok és azok után...
Tudom, nem kezdhetem minden blogbejegyzésemet annak magyarázatával, hogy miért nem írtam már régóta, most nem is ez a célom, de már nagyon sokan nyaggatnak, hogy folytassam, így hát félreteszem fáradtságom és írok azoknak akiket még mindig kitartóan érdekel mi újság velem a "nagyvilágban".
Október utolsó hétfőjén kaptam egy telefonhívást édesanyám unokatestvérétől, hogy azon a héten péntek, szombat feltétlenül szabadnak kell lennem, mert van számomra egy meglepetése.
Nagy nehezen sikerült a szabadnapjaimat pont arra a két napra időzítenem... De ahogy teltek a napok egyre csak aggódtam, mert nem tudtam Janikát utolérni sehol és fixálni vele a dolgokat...
Csütörtök este még lázasan és aggodalommal teli beszéltem a szüleimmel skypeon és panaszkodtam nekik, hogy azóta még nem beszéltem az unokatestvéremmel így körülbelül azt sem tudom, hogy hány órakor indulunk majd vagy egyáltalán megyünk e még...
Péntek reggel 9 órakor kaptam a telefonhívást Janikától, hogy kint vár engem a parkolóban... Gyorsan összeszedtem hát magam és nekivágtam a miniszabimnak....
Azonban mikor a parkolóhoz értem nem az édesanyám unokatestvére várt rám, hanem a családom...
Azt hittem mentem kiugrik a szívem a helyéről, úgy remegtem az örömtől, hogy azt hittem menten elájulok, ilyen boldog nagyon régóta nem voltam...
-Tehát a szüleim, akikkel még este skypeoltam és már pizsamában voltak, azután indultak, miután elköszöntünk egymástól, nehogy véletlenül kitudódjon vagy megsejtsek valamit az egészből... Egy jó pár ember tudott még erről a kis tervükről, de valahogyan nem tudtam rájönni semmire. Így ezúton is köszönöm mindenkinek édesanyám nevében, hogy nem árulták el a meglepetését.-
Megölelgettem, megpuszilgattam hát gyorsan őket és útnak indultunk a közeli Wolfegg-be, hogy végre együtt lehessünk:) Jókat ettünk, ittunk, kacarásztunk, kirándultunk, egyszóval fergeteges hétvégém volt, amit tuti sosem fogok elfeledni... Már korábban is hálás voltam azért amiért "jófej" szüleim vannak, és most nem akarok nyalisnak és sztereotípnak tűnni, de tényleg... Ők ketten, bármit megtennének értem, most már érzem...
További fényképekért katt: Facebook, Julieta Ráb névtelen album...
És akkor most egy kicsit a mostani helyzetekről, ami úgy említésre érdemes...
Egyik nap fejemhez vágta anyuka, hogy fáradtnak tűnök, rossz a kedvem, és ezt nem engedhetem meg magamnak... Na ekkor kiakadtam, és közöltem vele, hogy én is ember vagyok és ugyanúgy ahogyan neki is vannak rosszabb és jobb napjaim is, és ez természetes nem csak nálam, hanem minden embernél...
Effektíve nem csak ő lehet fáradt!!!!!És ezek után azt is elmondtam neki, ha ez nem tetszik neki, akkor karácsony után nem kötelező nekem visszajönnöm... És innentől kezdve minden nap szinte könyörög nekem, hogy jöjjek vissza és szüksége van rám...
Hát kedves K., ha ez valóban így van, akkor nagyon szedd össze magad és éreztesd is velem, hogy fontos vagyok...A magad érdekében...
És akkor még egy mai sztori mielőtt álomra hajtanám fejem...
Ma indulnék a szomszéd házba kiteríteni a ruhákat, anyuka pedig épp elment a városba vásárolni és fejet szellőztetni, mikor is észreveszem, hogy csöngetnek...
A házmester vagy háztulajdonos volt az, nem tudom pontosan melyik de nem is ez a lényeg...hanem a következő párbeszéd:
-Hallo, megszeretném kérdezni volt e már ma a festő?
-Tudtommal még nem...
-És K. itthon van?
-Nincs, és mondani akartam hogy nincs itt senki, de hirtelen 3 mp erejéig (szégyen nem szégyen) nem jutott eszembe a "senki" szó németül, előfordul ez a magyarban is, de nem csak velem...
És ezután megkérdzete:
-Honnan jössz?
-Magyarországról
-Magyarországról??????????
-Igen...
és a következő mondat már magyarul hangzott:
-Miért nem szóltál korábban beszélhettünk volna magyarul is...
Hát azt hittem menten a nyakába ugrok annyira megörültem neki... Végre valaki a közelben akivel néha ha összefutok tudok beszélgetni...Nagyon boldog voltam...
Október utolsó hétfőjén kaptam egy telefonhívást édesanyám unokatestvérétől, hogy azon a héten péntek, szombat feltétlenül szabadnak kell lennem, mert van számomra egy meglepetése.
Nagy nehezen sikerült a szabadnapjaimat pont arra a két napra időzítenem... De ahogy teltek a napok egyre csak aggódtam, mert nem tudtam Janikát utolérni sehol és fixálni vele a dolgokat...
Csütörtök este még lázasan és aggodalommal teli beszéltem a szüleimmel skypeon és panaszkodtam nekik, hogy azóta még nem beszéltem az unokatestvéremmel így körülbelül azt sem tudom, hogy hány órakor indulunk majd vagy egyáltalán megyünk e még...
Péntek reggel 9 órakor kaptam a telefonhívást Janikától, hogy kint vár engem a parkolóban... Gyorsan összeszedtem hát magam és nekivágtam a miniszabimnak....
Azonban mikor a parkolóhoz értem nem az édesanyám unokatestvére várt rám, hanem a családom...
Azt hittem mentem kiugrik a szívem a helyéről, úgy remegtem az örömtől, hogy azt hittem menten elájulok, ilyen boldog nagyon régóta nem voltam...
-Tehát a szüleim, akikkel még este skypeoltam és már pizsamában voltak, azután indultak, miután elköszöntünk egymástól, nehogy véletlenül kitudódjon vagy megsejtsek valamit az egészből... Egy jó pár ember tudott még erről a kis tervükről, de valahogyan nem tudtam rájönni semmire. Így ezúton is köszönöm mindenkinek édesanyám nevében, hogy nem árulták el a meglepetését.-
Megölelgettem, megpuszilgattam hát gyorsan őket és útnak indultunk a közeli Wolfegg-be, hogy végre együtt lehessünk:) Jókat ettünk, ittunk, kacarásztunk, kirándultunk, egyszóval fergeteges hétvégém volt, amit tuti sosem fogok elfeledni... Már korábban is hálás voltam azért amiért "jófej" szüleim vannak, és most nem akarok nyalisnak és sztereotípnak tűnni, de tényleg... Ők ketten, bármit megtennének értem, most már érzem...
További fényképekért katt: Facebook, Julieta Ráb névtelen album...
És akkor most egy kicsit a mostani helyzetekről, ami úgy említésre érdemes...
Egyik nap fejemhez vágta anyuka, hogy fáradtnak tűnök, rossz a kedvem, és ezt nem engedhetem meg magamnak... Na ekkor kiakadtam, és közöltem vele, hogy én is ember vagyok és ugyanúgy ahogyan neki is vannak rosszabb és jobb napjaim is, és ez természetes nem csak nálam, hanem minden embernél...
Effektíve nem csak ő lehet fáradt!!!!!És ezek után azt is elmondtam neki, ha ez nem tetszik neki, akkor karácsony után nem kötelező nekem visszajönnöm... És innentől kezdve minden nap szinte könyörög nekem, hogy jöjjek vissza és szüksége van rám...
Hát kedves K., ha ez valóban így van, akkor nagyon szedd össze magad és éreztesd is velem, hogy fontos vagyok...A magad érdekében...
És akkor még egy mai sztori mielőtt álomra hajtanám fejem...
Ma indulnék a szomszéd házba kiteríteni a ruhákat, anyuka pedig épp elment a városba vásárolni és fejet szellőztetni, mikor is észreveszem, hogy csöngetnek...
A házmester vagy háztulajdonos volt az, nem tudom pontosan melyik de nem is ez a lényeg...hanem a következő párbeszéd:
-Hallo, megszeretném kérdezni volt e már ma a festő?
-Tudtommal még nem...
-És K. itthon van?
-Nincs, és mondani akartam hogy nincs itt senki, de hirtelen 3 mp erejéig (szégyen nem szégyen) nem jutott eszembe a "senki" szó németül, előfordul ez a magyarban is, de nem csak velem...
És ezután megkérdzete:
-Honnan jössz?
-Magyarországról
-Magyarországról??????????
-Igen...
és a következő mondat már magyarul hangzott:
-Miért nem szóltál korábban beszélhettünk volna magyarul is...
Hát azt hittem menten a nyakába ugrok annyira megörültem neki... Végre valaki a közelben akivel néha ha összefutok tudok beszélgetni...Nagyon boldog voltam...
2012. október 28., vasárnap
2012. 10. 27. Az első hóesés
Csütörtök reggel, amikor is anyuka helyett én rendeztem a gyerekeket a szokásos reggeli feladatok elvégzése mellett, kitaláltuk, hogy most már lassan eléggé téli hangulatunk kezd lenni és mi lenne, ha rákoncentrálnánk egy kicsit a télre, rajzzal és hasonló kreatív, szép dolgok készítésével...
B. rajzocskája...
C. rajzocskája...
Amint meghoztuk ezt az ötletünket a fiúkkal, abban a másodpercben el is vetettük, ugyanis még a Halloween sem múlt el, vagyis még mindig nincs itt az ideje a téli dekorációk elkészítésének...
Így annyiban maradtunk, hogy készítünk néhány halloween-i rajzot addig amíg anyuka nem hajlandó venni két db tököt, hogy végre tököt is faraghassunk...
B. rajzocskája...
C. rajzocskája...
J. rajzocskája...
Amíg a rajzokat készítettük végig azt beszéltük, hogy milyen jó lenne, ha végre le esne az első hó, és mennyi mindent csinálhatnánk...
Nos és amint már a kedves facebook ismerőseim láthatták... Egy nappal később le is esett az első hó...
Tehát mégsem volt annyira alaptalan a már elvetett ötletünk..
Tehát mégsem volt annyira alaptalan a már elvetett ötletünk..
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)