Kedves Család, Barátnők, Barátok, Ismerősök és Ismeretlenek...
3 hét után végre eljutottam odáig,
hogy hírt adjak magamról azoknak, akik már kiutazásom óta azon izgulnak,
hogy vajon mi lehet velem. Nos... Röviden próbálom összefoglalni hirtelen ezt a
3 hetet.Igyekszem minden fontos részletet beleírni.
Augusztus 21-én jöttem ki
Németországba. Szerencsére angyalként egy csodálatos családot
választottam ki magamnak akik mindig, mindenben mellettem állnak és most sem
hagytak cserben, 100%-ban segítették kiutazásom is. Persze az elválás így
sokkal de sokkal nehezebb volt... De ez úton is köszönöm nekik a sok segítséget
és támogatást. Na elég a sok érzelgősségből, mert honvágyam lesz!
Inkább lássuk az első napokat.. Az S.
család nagyon kedves és szimpatikus volt mikor megérkeztem. Örömmel fogadtak,
bár azért a megilletődés az ő részükről is megvolt. A
gyerekek illedelmesen bemutatkoztak, ajándékot készítettek nekem (egy szép
rajzot) és próbálták hozni a formájukat. :) Ezután a szobámba
irányítottak, ahol sok apró ajándék várt rám, mint például törölköző és egyéb
pipere dolgok,(természetesen mind bio..., itt minden bio, K. a gyerekek
anyukája erre nagyon ügyel) egy virág az asztalon, és egy édes sütemény.
Nagyon figyelmesek voltak.Még a gyerekek
is. Két gyerekhez jöttem ki, akik ikrek és fiúk... Azt hiszem ezzel mindent
elárultam...Hadd ne mondjam, hogy az első héten, abszolút nem sikerült
megkülönböztetnem őket, bármennyire is próbáltam. Bár az apró trükkjeimnek hála
túléltem a napokat úgy, hogy ők észre sem vették, hogy fogalmam sincs mikor
melyikőjükhöz beszélek...
Az első nap nagyon furcsa volt. Nem is
olyan meglepő, ha jobban belegondol az ember. Egy 21 éves lány elindul a
nagyvilágba egyedül, egy idegen országba, idegen családhoz, hogy nyelvet
tanuljon, megismerjen egy más kultúrát, új embereket és kipróbálja önmagát egy
olyan helyen, ahol korábban még sosem járt.
Reggel fél 7-kor kellett felkelnem másnap,
azután, hogy kb. egy szemhunyásnyit sem aludtam... Az izgalom amit sok egyéb
kellemetlenség kísért egyre fokozódott, hiszen elkezdődött az Én első
munkanapom is. Féltem, hogy vajon sikerül-e elfogadtatnom magam másokkal, hozzá
tudok e szokni egy új családhoz, sikerül e felvennem az ő mindennapi ritmusukat
és egyéb gondolatok kavarogtak a fejemben...
És lám, nem volt alaptalan a félelem. Az
anyuka az első napokban mindent megmutogatott nekem, mi hogyan szokott náluk
működni, miket kell csinálnom és hogyan... Próbáltam nagyon figyelni és mindent
pontosan úgy csinálni ahogy elmondta. Figyelni melyik ágy melyik gyermeké,
melyik pizsama kihez tartozik stb...
Ám mikor a második reggelt azzal kezdte,
hogy este észrevette, hogy a macinak rossz kezében volt a kiskacsa, mert
ők a balba szokták nem a jobba, azt hittem beleröhögök az arcába egy nagyot, de
nem tettem...
Ráhagytam, aztán jött a következő dolog,
ruhaleszedés, ruhaterítés és hasonlók. Törölközők... Nem mindegy ám hogy van
összehajtva...Négyzetként vagy téglalapként. 8 fajta törölközőt 8 féleképp kell
összehajtani.Okééé... Belejövök... Megígérem...
Aztán mikor már kezdem megszokni az anyuka
bejelenti, hogy majd az új házban nem minden úgy lesz mint itt... Hát
köszönöm szépen. Nem könnyítette meg a dolgom abszolút...Tudtam, hogy nem
lesz egy leányálom, még annak ellenére sem, hogy van németből nyelvvizsgám, és
azért valamennyire értenem kellene amit mondanak (hozzáteszem 3 éve abszolút
nem beszéltem németül, mert nem volt rá szükségem), meg amúgy is... minden új
volt... A házimunka mellett azonban sokat foglalkoztam a gyerekekkel is,
próbáltam megfigyelni a mindennapjaikat, velük együtt játszani, hozzájuk
szokni, felvenni a ritmusukat és hasonlók. Ami először nem nagyon ment...
Példának okáért az egyik életem végéig
megmaradó élmény amikor elmentünk a gyerekekkel a boltba. Hozzáteszem
Osterhofen kis falu volt, és ahhoz, hogy elmenjen az ember a boltba át kellett
menni egy másik faluba ami kb. 3 km-t jelent. Természetes én abszolút nem
jártam korábban arra így nem tudtam merre van a bolt. A gyerekek meg
természetesen úgy ismerték a környéket mint a tenyerüket, így szépen elhúztak
előlem (én sem hajtok valami lassan biciklivel, na de a srácok!!!) és egy másik
faluba érvén sok, egymás mellett levő kis utca egyikén letértek. Totális
pánik lett úrrá rajtam. A gyerekeket sehol nem láttam, a nyelvet alig
beszéltem, az utcán egy teremtett lélek nem volt akit megkérdezhettem volna,
hogy hol a legközelebbi bolt, a kocsik pedig mint az őrültek úgy hajtottak...
Komolyan megfordult a fejemben, hogy
"hazatekerek" és megmondom K.-nak, hogy én alkalmatlan vagyok a
feladatra. Mikor már épp elindultam volna, megláttam az egyik gyerkőcöt...
Hirtelen nem tudtam, hogyan kezeljem a dolgokat. Látta rajtam, hogy mérges
vagyok. Ezért hazafelé szépen lassan tekert mind a kettő...Én meg persze
próbáltam lehiggadni és felfogni úgy a dolgokat, hogy majd visszakapják úgyis...
Hát igen... Vissza is kapták, közvetlenül
másnap.
Nem akarok kárörvendő lenni, de megint
elindultunk a boltba. Indulás előtt megfogadtam akármi lesz, nem érdekel, laza
leszek. A gyerekek jobban ismerik a környéket mint én, nem lesz semmi bajuk
(Rossz pénz nem vész el alapon...)
Így is lett... Az egyik gyerkőc (ekkor még
sajnos mindig nem tudtam ki kicsoda...) elhúzott mellőlünk, hogy majd ő
megmutatja megint, hogy aznap is ki lehet engem hozni a sodromból...
Csakhogy az angyalok mellettem voltak és
csodák csodájára a gyereknek kipukkant a biciklijének a kereke, így a 3 km-es
utat ezután gyalog tette meg, maga mellett tolva a biciklijét... Én pedig
együttérzően, lassan tekertem mellettem hazafelé...
Aztán azon a hétvégén elköltöztünk
Osterhofenből Bad Waldsee-be, egy nagyobb városba. És végre édesapám is
megnyugodhatott,hogy egy nagyobb városban több emberrel fogok kapcsolatba
kerülni és jobban fogom tudni gyakorolni a nyelvet is, ugyanis a kezdetek
kezdetén teljesen bepánikolt, hiszen Osterhofenben jó ha van 15 darab ház...
...Bad Walsdsee...
Azt hiszem az volt a következő mélypontom
a gyerekek "elvesztése" után. Egyrészt beköltözni egy új házba,
"idegenként", mikor még a családot sem szoktam meg, aztán ott vannak
a gyerekek, akik kb. 24 órás felügyeletet igényelnek, és még az anyuka is,
akinek a hangulata olyan mint az időjárás...És akkor jöttek a plusz dolgok,
természetesen ajándékba...Amikor a házban 8x mostam fel a követ, ennek
ellenére K. még mindig piszkosnak találta, holott már simán enni lehetett volna
a földről mert annyira tiszta volt és csillogott, amikor neki mindent már csak
a helyére kellett pakolni, amikor semmi dolga nem volt már mert helyette
mindent megcsináltam... bejelenti, hogy ő milyen fáradt... Hát köszönöm...
Fürdessem meg a gyerekeket, mossam ki,
szárítsam meg a hajukat, mossam ki a fogukat!!! na nem mintha nem lennének elég
nagyok az önálló fogmosáshoz... és még ha nagyon úgy van, meg bírom akkor
takarítsam már ki a fürdőszobát is, HA nem gond, mert azért reggel mégse ezzel
kezdődjön már a nap...PFFF...
Akkor teljesen úgy éreztem, hogy feladom,
mert nem takarítónőnek jöttem ebbe az országba...
De nem adtam fel, és jól tettem! Mert
ahogy napról napra alakultak a dolgok és kezdett minden a helyére kerülni, én
is egyre többet tudtam lenni a gyerekekkel, foglalkozni velük, játszani,
beszélgetni velük és kicsit közelebb kerülni hozzájuk.
Mentünk játszótérre és őszintén mondom, az
első alkalom volt, hogy jól éreztem magam. Úgy igazán... Élveztem a velük
együtt eltöltött időt... És ahogy észrevettem, ők is hasonlóan élvezték...Ekkor
kezdett kibontakozni jobban a kapcsolatunk főleg C.-vel. És... hát...
azóta is szerelem…
És akkor egy kicsit még a gyerekekről
mielőtt elmennék aludni. B. egy kicsit introvertált, visszahúzódó személyiség.
Kettejük közül ő az, aki bizonyítani akar és mindig felülkerekedni a másikon.
Ezért gyakran próbál az idegeinkre menni, és be kell valljam gyakran sikerrel.
Olykor-olykor még C.-t is be tudja vonni a
játékaiba, és akkor aztán igazán élvezetes a kinti lét...Főként az idegeim
számára... Ahogy észrevettem K. is néha legszívesebben agyonütné őket, de hát
azt mégsem teheti, így mindig csak egy mondatot hallhatunk tőle ekkor:
"Ganz ruhig, ganz ruhig..."
K. egyébként a szabad nevelés híve,
mint kiderült...
És lám, hasznosíthatom a pedagógia szakon
elsajátított tudásomat is. Mégsem volt teljesen haszontalan az a 3 év.
És akkor C.-ről... Nahát ő aztán tud
udvarolni, igazi kis gavallér. Bújós, puszit ad reggel, este és hasonlók. Meg
van vele a közös hang.
Tegnap is én fürdettem meg a gyerkőcöket,
hajat is mostunk amit utálnak, de szerencsére kitaláltam nekik, hogy én vagyok
a fodrász és úgy lövöm be a sérójukat ahogy akarják...
B. doktor úr akart lenni, hozzá
megfelelően grimaszolt is. C. pedig színész. Tündérek voltak... B-vel kicsit
minden nehezebb, de most ő is eltudta engedni magát, pláne, hogy megengedtem
nekik (az anyjuk unszolására...), hogy ehetik a nutellás kenyeret a
fürdőkádban... Ez aztán a szabad nevelés... Gratula K.!
Aztán mikor felöltöztek, megszárítottam a
hajukat, és fogat is mostunk... közben kimentem kirázni a gyerekek ruhájából a
homokot, és a fürdőszoba ablakot előtte nagyra nyitottam így láthattam C.-t
ahogy mossa a fogát, és egy percre sem tévesztettem szem elől a gyereket,
ami az anyjuk szerint a legfontosabb... És ekkor, C. mint egy úriember
megszólalt...
"Tudom, hogy hideg van odakint ezért
odaadom neked a köntösöm, hogy meg ne fázz!!!"
Hozzáteszem a gyerek 7 éves... és abszolút
nem egy a ruhaméretünk, de akkor abban a pillanatban azt hittem felfalom...
Szóval azért vannak jó pillanataim is,
amikor örülök, hogy belevágtam ebbe az egész Aupair dologba...
Na meg mikor a főztömet
"kétpofára" eszik, és én megkérdeztem a gyerkőcöket, hogy milyen az
éppen aktuális kaja, mindig kapok valamilyen minősítést...
A legemlékezetesebb ezzel kapcsolatosan a
C. által adott volt
"Sokkal jobb mint az anyáé, de ne
mond neki meg, kérlek!"...
A palacsinta a kedvencük. A héten
hétfőn csináltam nekik először és csütörtök estig minden este palacsintát
ettek...
És én persze minden este megkaptam az
"übersuper" minősítést :)
A hetet összességében jól zártuk...
Bár ma nagyon rosszak voltak, de ezt a számítógépes játék teszi velük,
amit hiába mond az ember K.-nak, egyszerűen nem akarja meghallani...Ezektől a
játékoktól megbolondulnak a gyerekek... Agresszívak, rugják, és ütik az
anyjukat mikor az azt mondja nekik, hogy vége a játéknak...
Úgyhogy ma elhatároztam, hogy lépésről
lépésre de a gyerekek egyre kevesebb játszhatnak majd a számítógépen...
Holnap be is adagolom K.-nak... Biztos fog neki örülni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése